www.doglove.hupont.hu

Építkezési lázban ég az ország, engedve a jobb levegô, a tágasabb élettér csábításának, s természetesen költöznek a négylábú családtagok is. A négy fal között felnôtt szobakutya innentôl kezdve annyit szaladgálhat, amennyit csak akar, kedvére ugathatja a holdat, s nem kell keresztbe tett lábbal várnia, hogy a gazdája hazajöjjön a munkából, és végre könnyíthessen magán. Elméletileg minden oka megvolna tehát arra, hogy elégedett legyen ? vagy mégsem?

Eleinte persze mindenki úgy gondolja, hogy kedvence majd szabadon járhat-kelhet a lakás és a kert között. Az életmódváltás azonban a szemléletváltást is magával hozza: az ember kénytelen szembesülni azzal, hogy a közvetlen kertkapcsolatnak nemcsak örömei, hanem terhei is vannak. A minden egyes zörejre kíváncsian a kertbe rohanó, majd lepihenni újra visszatérô eb egy órán belül akár tucatszor is végigüget a szônyegen, az idôjárástól függôen poros vagy sáros lábnyomok sorát hagyva maga után minden alkalommal, s végül a háziasszony lesz az elsô, aki ki meri mondani: ez így nem mehet tovább. Végtére más kutyák is kint laknak az udvaron, és remekül érzik magukat!

Aki elôtt a kaput becsukják

Csakhogy ha egy kutya éveken át családtagként él, jelen van minden fontos eseménynél és bármikor odaballaghat a gazdájához egy kis simogatásért, bizony nehezen veszi tudomásul azt, hogy mostantól becsukják az orra elôtt az ajtót. Hiába várja a gazdája, hogy boldogan szaladgáljon a kertben: csak álldogál bánatos képpel a bejárat elôtt, esetleg vonyít, vagy kaparni kezdi az ajtót. Ha végül beletörôdik a megváltoztathatatlanba, mozgásigényét akkor sem vezeti le a kertben: csökönyösen arra vár, hogy a megszokott idôpontokban sétálni vigyék, hiszen egész életében azt tanulta, hogy az otthonában nem tombolhat kedvére. Amennyiben pedig mégis elfoglalná magát valamivel magányos óráiban, rögvest kiderül, hogy mégsem teljes az újonnan kapott szabadság: nem szabad például lyukat kaparni a pázsitba, megrágni a lépcsôkorlátot, hemperegni a virágágyásban, és így tovább.

Kórus? száz ebtorokra

Az ugatási lehetôségek sem korlátlanok: a betonrengetegbôl zöldövezetbe menekült szomszédság csendháborításnak tekinti azokat a zajokat, amelyek éppoly elkerülhetetlen velejárói a vidékies életnek, mint a belvárosinak a motorzúgás. Amint az eb gazdájával együtt kilép a kapun, rázendít a szomszéd kutya, majd a következô, s másodperceken belül harsog az egész utca a kerítés mögé zárt kollégák acsarkodásától. Még azok sem maradnak csendben, akik egyébként közönyösen néznek keresztül a járókelôn: a közeledô idegen fajtárs látványa bennük is felébreszti a területvédô ösztönt.

A derék városi eb eleinte jószándékú érdeklôdéssel dugja a fejét a rácshoz, ám amikor az elsô házôrzô kis híján az orrába harap, elönti a pulykaméreg, s kívülrôl is ostrom alá veszi a kerítést. Az ablakok félrehúzódó függönyei mögül kíváncsi fejek tekingetnek ki, s gazdi kezdi kínosan érezni magát. Szeretne minél hamarabb kívül kerülni az acsarkodók sorfalán, ez azonban nem mindig könny?, ugyanis a kertvárosi, falusi környezetben ? éppen azért, mert mindenkinek ott van a saját kertje ?, nehezebben talál az ember parkot, kijelölt kutyafuttatót pedig egyáltalán nem.

Sétálunk, sétálunk?

Amikor végre sikerült eltávolodni a lakott területtôl és valamiféle mezôre vagy urra jutni, újabb meglepetés következik: nincsen ebtársaság! Itt nem divat kutyát sétáltatni: a tôsgyökeres házôrzôk egész életüket a kerítésen belül élik le. Olykor felt?nik egy-egy csavargó vagy kóbor kutya, ezekhez azonban a lelkiismeretes gazda nem szívesen engedi közel a kedvencét, hiszen könnyen lehetnek megrögzött kötekedôk, de akár betegségek közvetítôi is. Vége az esti beszélgetéseknek, a vidám kergetôzésnek: monoton labdadobálással vagy csöndes elmélkedéssel és szimatolással telnek kettesben a séták.

Ami a szobatisztaságot illeti, ott maga a gazdi sem igazán tudja, mitévô legyen. Hamar felfedezi, hogy városban felnôtt kutyája a lakásra érvényes szabályokat magától értetôdô módon a kertre is kiterjeszti. Eleinte megy is minden, mint a karikacsapás: miként korábban, a kutyus a továbbiakban is séta közben végzi el a dolgát. Csakhogy a kert elkényelmesíti az embert: egy idô után már nem tartja be olyan pontosan a sétaidôket, és amikor az elsô b?njel megjelenik a frissen nyírt füvön, kiderül, hogy a kerti kutya mégsem könnyíthet magán bármikor büntetlenül?

Itt van az ôsz, itt van újra

Mindazonáltal amíg tart a nyár, a helyzet még rózsásnak mondható. A család igyekszik minden szabad percét a kertben tölteni, ahol a pihenésen kívül tennivaló is akad bôven, s a négylábú szívesen asszisztál mindenhez: ott lábatlankodik az öntözésnél, f?nyírásnál, betonozásnál. A napsütés kellemesen simogat, a gyerekekkel remekül lehet labdázni, s a kerítésen túl mindig történik valami. Ám ahogy beköszönt a hideg idô, mindez megváltozik. Az ajtó állandóan csukva van, a gyerekek ? ha egyáltalán otthon vannak, és nem az iskolapadban ? a meleg szobában a leckéjüket írják. A gazdi egyre nehezebben szánja rá magát a sétára; ha mégis, akkor is csak rövid idôre, és esernyôt visz magával a labda helyett. A kert elhagyott lesz és kihalt, korán sötétedik, és a terasz köve, amely nyáron kellemesen h?sített, most dermesztôen hideg. Az e téren tapasztalatlan szobakutya nem tudja, hol találja meg a szél- és esôvédett zugokat, az átnedvesedett bunda nehezen szárad, a rövid szôrt pedig éppenséggel egyáltalán nem ridegtartásra találták ki.

Kerti kutyakomfort

Mit tehet a lelkiismeretes gazdi, ha meg akarja könnyíteni h? csatlósa számára az életmódváltást? Általános receptet nehéz volna adni, hiszen a kutyák nem egyformák. Nem nélkülözhetô a gondosan megépített és kibélelt, szélvédett, jól szigetelt kutyaház, mégpedig olyan helyen, ahonnan a kutya a kertkapura és a ház ajtajára egyaránt rálát. A kerítés viszont legyen tömör, nem átlátszó: a lakásban élô kutya viszonylagos nyugalomhoz van szokva, és nem állandó jövés-menéshez. Ha nincs lehetôség kôfallal vagy palánkkal körülvenni a kertet, megteszi az élôsövény vagy a kerítés rácsára drótozott nádszövet is. A napi legalább két sétát semmiképpen nem szabad kihagyni: ennyivel mindenki tartozik négylábú barátjának!

Célszer? létrehozni egy ?átmeneti zónát?, amely nyitva áll a kutya elôtt; ahova visszavonulhat melegedni, és ahol valamiképpen mégiscsak szobában érezheti magát. Ha akad egy kiselejtezett kanapé, amelyet ? ezúttal legálisan ? birtokba vehet, az növeli a kényelemérzetét. A többé-kevésbé f?tött pince, garázs, veranda bejáratára csapóajtót szerelve megoldható, hogy a kutya bejusson a csukott helyiségbe is.

Kutyából nem lesz?

Csakhogy a családi körbôl kirekesztett eb nem mindig él ezzel a lehetôséggel: inkább választja a terasz csukott üvegajtaja elôtt leterített régi szônyeget, ahonnan legalább belát a szobába, mint a f?tött garázs kényelmes magányát. Sokat segíthet a dolgon, ha egy régi rádió folyamatosan szól a kutya számára kijelölt helyiségben, mégpedig lehetôleg nem annyira zenés, hanem inkább hírcsatornára állítva: az emberi hang nyugtatóan hat rá, és azt az illúziót kelti benne, hogy nincs egyedül.

Aki megteheti, gondoskodjon valódi társról is házôrzôvé átminôsült kedvence számára, ha nem másik kutya, akkor legalább egy macska személyében. Mindenekelôtt azonban az önámításokat félretéve nézzen szembe minden újdonsült háztulajdonos a rideg ténnyel: a lakásban, családi körülmények között felnôtt kutyából soha nem lesz sorsával elégedett, vérbeli falusi házôrzô.

Aki (speciális) mentő akar lenni, pokolra kell annak menni

Életük egy részét életveszélyben töltik. Ott vannak földrengésnél, árvíznél, tornádónál, hogy az összeomlott házak alatt az erre kiképzett kutyák jelzései nyomán kimentsenek eleveneket és holtakat. A katasztrófákról szóló helyszíni televíziós tudósításokból ismerjük őket, amint narancssárga overalljaikban, egy vagy több kutyájukkal harcolnak a túlélők megmentéséért. Ott vannak közúti és egyéb, ?hétköznapi? szerencsétlenségeknél, eltűnt személyek keresésénél. Szemük egyetlen összevillanásából ember is, állat is tudja a dolgát. Ott vannak magasban és mélyben, hóban és vízben, sárban és homokban, hidegben és melegben. Barlangi és hegyi mentők, búvárok, és elsősegély-nyújtók egy személyben. De elsősorban EMBEREK, és KUTYÁK, csupa nagybetűvel.

A kutya az emberi lélek tükre

A ?szakma öregje? a Miskolci Speciális Felderítő és Mentőcsoportért Közalapítvány vezetője, a 40 éves Lehóczki László. Eredeti szakmája villanymozdony műszerész, de választott hivatása miatt ma már nem a  vasútnál, hanem a borsod megyei polgári védelemnél dolgozik. A MEOE miskolci szervezeténél évekig kiképzést vezetett, több mint 400 vizsgázott mentőkutya került ki a keze alól.

- Mi volt előbb, a speciális mentő vagy a mentőkutya?

- Hatéves koromban elcsavarogtam és egy éjszakát a kukoricatáblában töltöttem.

A nagyapám keverék kutyája talált rám, pedig sokan kerestek - emlékszik vissza a kezdetekre. - A kutya mindig családtag volt nálunk, a bundájába kapaszkodva tanultam meg járni. Ahogy cseperedtem, barát, játszótárs lett. Később beleástam magam a ?kutyatanba?, tanulmányozni kezdtem a lélektanát, fizikumát. Nem sokat kellett kutakodni a képességeit illetően, mert a kutya saját magát mutatja. Hogy milyen csodálatos képességekkel, rendkívül erős életösztönnel, természetes intelligenciával rendelkező élőlény, arra hadd mondjak egy közelmúltbeli példát:  a bodrogközi Zalkodon az árvíz idején kimentettünk egy kutyát, amelyik láncra kötve három napja dacolt a derékig érő vízzel. Egyszer csak azt láttuk, hogy elkezdi szárazra hordani a kicsinyeit. Mind a hatot. Máig nem tudjuk, hogyan sikerült életben tartania a kölyköket - teszi hozzá László, majd folytatja a történetét:

A hobbiból szenvedély lett. Vadászkutyákkal kezdődött. Először csak vizsla- és terrier versenyeken vettem részt, a terrierem magyar bajnok lett, a vizslával is mindig előkelő helyen végeztem. Szerintem a vadászkutyát arra tenyésztették ki, hogy - már csak a végtisztesség miatt is - megkeresse a vadat. Még a vasútnál voltam, amikor egy kis csapattal ?alapjáraton? elkezdtük a mentést, évi egy-két alkalommal. Egy ausztriai profi bajnokságon a középmezőnyben végeztünk, s ettől számítható a magyarországi szervezett mentőkutyázás. Negyvenketten megalapítottuk a Magyar Katasztrófakutyás Egyesületet.

Az egyesület azonban megmaradt a versenyzésnél, ezért Lehóczki László új csoportot hozott létre, a Miskolci Speciális Felderítő és Mentőcsoportért Közalapítványt, amelynek tagjai között mára képzett alpinista, búvár, orvos, statikus is van. No és persze, a hű társak, a kutyák. Hat éve még évente 3-5 alkalommal hívták segíteni őket, tavaly már 72 hazai és 2 külföldi bevetésen voltak. A nemzetközi szabály szerint egy kutyát 3 óra hosszat lehet dolgoztatni, az övéik 8-10 órát dolgoznak. Kevesen vannak, muszáj nekik bírni.

- Milyen kutyákkal dolgozik?

- Egy mentőkutyát már eltemettem, Görömbölyi Erős welsh terriert, 16 éves korában. Most az ő 15 éves fiával, Vadászpatakmenti Cseppel és a hároméves német juhász kannal, Miskolci Sátán Manccsal dolgozom. Csepp valóban csepp, mindössze 9 kilós jószág, könynyen szállítható, könnyedén  mozog a romokon és akár egy 20-30 centis üregen át is be tudja juttatni a túlélés kellékeit - élelmet, vizet, elemlámpát, rádiót - a szerencsétlenül járt emberhez. Mancs már 12 országban járt velem, mindenre ki van képezve, ami a mentéshez szükséges, bármilyen közegben, jelzi az élőket- és a halottakat.

- Különleges a viszonya a kutyákhoz?

- Együtt kell élni a kutyával, másképp nem megy. Nem iszom, nem dohányzom, a kutya a szenvedélyem. Csepp reggel hatkor az óracsörgésre hozza a papucsot, és már tudja, milyen lábbal keltem fel. Arra is megtanítottam őket, hogy se a vadállatokat, se a macskákat ne bántsák. Tréningre mostanában már nincs idő, annyi az esemény. Január 25-én már négy bevetésen voltunk túl.

- A legkülönlegesebb élménye?

- Nincs ilyen. Minden mentés különleges szituáció, mindegyikből más ragad meg az emberben. Sajnos, a múlt évben sok helyen - Egyiptom, Olaszország, Törökország - már nem tudtunk segíteni, csak tragédiákat láttunk. Ez mindig elszomorít bennünket, s arra törekszünk, hogy a jövőben hamarabb sikerüljön odaérnünk....

Lászlót a családja ilyennek fogadja el. Vele azt is, hogy felszerelésre, utazásra és minden egyébre a családi kasszába kell nyúlni. Hiába próbálkoztak, állami támogatást nem kapnak, pedig állami feladatot látnak el, a rendőrség is gyakran igénybe veszi segítségüket eltűnt személyek keresésénél, és egy mentőkutya munkája legalább száz emberével felér. Sok országban vannak hivatásos mentőkutyások, fenntartásuk az állami költségvetésből történik. A magyar speciális mentők időközben világhírűek lettek. Hiába. Magyarországon - úgy tűnik - erre még nem futotta sem a pénzből, sem a figyelemből.

- Utánpótlás?

- Utánpótlás? - kérdez vissza Lehóczki László. - Ma még az is gond, hogy a saját kutyáink utánpótlását hogyan oldjuk meg, az anyagi helyzetünk ugyanis egyre romlik. Ami pedig az embert illeti, aki nem tudja átérezni a másik ember baját, az bele se kezdjen! De ha valaki már eljut egy bizonyos kapcsolatszintre a kutyájával és a versenysportban is, az lehet a kiindulás. Aztán keressen meg minket, és a többit bízza ránk. Sosem a kutyákkal van a baj, hanem az emberrel. A kutya a lélek tükre. Mutasd a kutyádat, megmondom ki vagy.

Nap mind nap közös levegőt kell szívnunk

A 32 éves ajkai Kulcsár József eredeti foglalkozása asztalos és formaöntő, hetedik éve tagja a Magyar Speciális Mentők székesfehérvári csapatának, ahová a tatabányai Suta István és Pavelcze László példája vonzotta. Először idegenkedtem a dologtól - vallja be -, de több nemzetközi kutyaversenyen való részvétel után úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk a lehetetlent. Több tanfolyamot végeztem Miskolcon, kutya nélkül és kutyával, elsősorban a tájékozódást tanultuk meg mindenféle körülmények között és mindenféle terepen, a romok között a túlélők megkeresését, kiemelését, az elsősegélyt.

- Ki volt a ?tanulópárja??

- Boby, a család kedvence, a hatéves, vörös ordas német juhász kan kutya. Pici korától nevelem, mert az ember és a kutya között olyan kapcsolatnak kell lennie, hogy azonnal értsem a jelzéseit, közölhesse velem, amit az ösztönei súgnak. Nap mint nap közös levegőt kell szívnunk ahhoz, hogy szinte kitaláljuk egymás gondolatait. Ezért is gyakorolunk hetente egy-két alkalommal erdőn, mezőn, elhagyott bányák vagy romok környékén, a honvédség vagy a polgári védelem területein, zárt épületeiben. Ilyenkor előfordul néha, hogy az állat adott pillanatban nem úgy viselkedik, ahogy az ember szeretné. Megriad valamilyen váratlan zajtól, esetleg fél is. Éles helyzetben azonban a kutya tudja, hogy nem szabad félelmet éreznie, mert az átragadhat a gazdájára is. Márpedig a nyugalom a legelső szabály. A saját túléléséért is küzd az állat és az ember is - mondja, ilyen sorrendben.

- Milyen bevetés-emlékeket őriz?

- Számomra legemlékezetesebb az ausztriai bányaomlás marad. Még mindig figyelem a híreket, mert az a tíz ember még mindig a föld alatt van, aki az egyetlen lent rekedtért elindult. Tizenegy család nem tudta megadni a végtisztességet szereteteinek. E fölött ma sem tudok napirendre térni, hiszen már a második napon a helyszínen voltunk. De nyílván volt valami oka a bányavezetőségnek, hogy ne higgyen a túlélőket jelző kutyáknak.

A bajba jutottak mindig számíthatnak rájuk, őket viszont nem kényeztetik el holmi hivatalos anyagi támogatással.

- A polgári védelmet kivéve eddig még nem volt példa rá, se megyei, se országos szinten - mondja Kulcsár József. - Egyelőre csak saját magunkra számíthatunk, és további családi bonyodalmakra, mert ha menni kell, megyünk, s ez a jövedelem egyharmadát elviszi. Boby nem csak mentőkutya és házőrző, de ?mellékfoglalkozásban? a gazdival együtt személy- és vagyonvédő, mert a pénzt valahonnan elő kell teremteni.

- Kiket fogadnak be maguk közé?

- Alkalmas embereket, alkalmas kutyákkal. De mi is próbálunk mentőkutyákat nevelni. Én például Boby fedeztetéséből. Áprilisra várjuk az eseményt, de hogy születnek-e ?igazi? mentőkutyák, csak egyéves koruk körül derül ki.

Kulcsár Józsefnek két kisfia van. Büszkék a papára, de szomorúak, ha menteni kell mennie, mert tisztában vannak vele, hogy őt is, Bobyt is érheti tragédia. Alig várják, hogy megnőjenek - hat- és nyolcévesek és apjuk nyomdokaiba léphessenek. Az indíttatást: ember és állat szeretetét, az önfeláldozást - az otthon levegőjével szívják magukba.

Hegedűs Eszter

Miskolci Speciális Felderítő
és Mentőcsoportért Közalapítvány Számlaszám:
10402764 ? 27615968 ? 00000000
Kereskedelmi és Hitelbank Rt.
3530 Miskolc, Széchenyi u. 88.

Csavargók és tévelygôk Hogy tud egy kutya elveszni?      A veszettség után a kutyák második legsúlyosabb betegsége az elveszettség ? írja tréfásan Képtelen természetrajz cím? könyvében Nagy Lajos. E megállapítás ugyan nyilván csak a szójáték kedvéért született, mégis nagy igazságot hordoz. Mi több: míg a rettegett vírust Pasteurnek hála sikerült ártalmatlanná tenni, addig az elcsavargott vagy eltévedt kutyák nagy része soha többé nem kerül elô, hiába mozgat meg minden követ az elkeseredett gazdi...      A rádió, a televízió naponta harsogja, a szaklapok hirdetési rovata is közzé teszi, a parkbeli fák törzsére t?zdelve, villanypóznákra ragasztva cédulák ezrei adják hírül, hogy nap mint nap újabb és újabb kutyáknak vész nyoma a városok forgatagában. Gazdáik kétségbeesve keresik ôket, plakátokat sokszorosítanak kedvencük fényképével, a megtalálónak jutalmat ígérnek, ám sokszor hiába: az elveszett állatok egy része nem kerül elô. Ismerünk ugyan filmekbe illô, ?happy end-es? történeteket, amikor az idegenben eltévedt kutya csodálatos tájékozódóképességrôl téve tanúbizonyságot, önállóan talált vissza kilométerekre fekvô otthonába, s az is megesett már, hogy különféle átmeneti gazdák beiktatásával több évnyi kalandozás után került haza az elveszett ?bárányka?, az ellenkezô oldalon azonban ott sorakoznak a kisírt szem? gazdasszonyok és kisgyerekek, akik soha többé nem látták viszont kedvencüket.      Ismerve négylábú barátaink legendás szimatát és mesébe illô ösztöneit, sokakban felmerülhet a kérdés: hogyan tud egyáltalán elveszni egy kutya? Hiszen nincs más dolga, mint elôszedni ama bizonyos híres orrot, és máris elôtte van a térkép, amely a mi számunkra láthatatlan ugyan, ôt azonban csalhatatlanul vissza kell hogy vezesse kiindulási pontjára! Ám az esetek többségében a dolog korántsem ilyen egyszer?. Kutyáink ugyan valóban úgy születnek, hogy ott van a ?zsebükben? az irányt? ? csakhogy mit ér a m?szer, ha a használatát nem sajátítják el? Az elfelejtett irányt?      A lelkiismeretes gazda sohasem engedi felügyelet nélkül az utcára kedvencét, így aztán semmi meglepô nincs abban, hogy a kutya nem szokik hozzá az önálló járkáláshoz. A kölyök általában egy pillanatra sem tágít gazdája sarkából, aki a biztonságot testesíti meg számára, így többnyire nem vész el, és se szüksége nincs, sem alkalma nem adódik arra, hogy tájékozódóképességét fejlessze. A gondok akkor kezdôdnek, amikor a kutya ivarérett lesz, és munkálkodni kezd benne a fajfenntartás mindent elhomályosító ösztöne. A tüzelô szuka szaga ellenállhatatlan vonzerôként hat a kanra: se lát, se hall, csak megy az orra után. Mire felocsúdna vagy elveszítené a csábító nyomot, alkalmasint már nemcsak látó-, de hallótávolságából is kikerült a gazdájának.      Ha ekkor eszébe jutna sarkon fordulni és visszaügetni a saját nyomán, még nem volna nagy baj ? csakhogy többnyire nem ez történik. A szuka követését az ösztönök diktálják, a hazatalálást azonban gyakorolni kellett volna ahhoz, hogy magától értetôdô legyen. Amikor a felsült szerelmes felocsúdik és rádöbben, hogy egyedül van, pánikba esve futkosni kezd, és úgy összezavarja a saját nyomait, hogy azok kibogozhatatlan labirintussá válnak. Az, hogy a szuka nyomán is visszatalálhatna, eszébe sem jut: hiszen már nem a csábító hölgyet keresi, hanem a gazdáját! De még ha volna is annyi esze, hogy használja az orrát, akkor sem biztos, hogy sok hasznát venné: a város forgatagában rövid idô alatt oly sokan keresztezik a nyomot, hogy még a képzett nyomozókutyának is nagy nehezére esne megtartani a szimatot.      A másik leggyakoribb eltévedéshez vezetô helyzet az, ha az unalomig megszokott sétaútvonalról az ember letér, vagy nem a szokott sebességgel halad végig rajta. Míg idegen helyen a kutya többnyire folyvást szemmel tartja gazdáját, addig a mindennapos séták során sokkal inkább támaszkodik ?belsô órájára?. Meg-megáll, szimatol, játszik az ismerôs kutyákkal, s közben pontosan tudja, melyik percben hol érheti utol kétlábú falkatársát. Ha tehát egy pillanatra szem elôl téveszti, nem áll neki lábnyomot szimatolni, hanem odairamodik, ahol számítása szerint a gazdinak lennie kell. Ha viszont nincs ott, nem az lesz az elsô dolga, hogy hazarohanjon (pedig tudja az utat!), hanem keresésünkre indul, s közben egyre távolabb kerül az ismert útvonaltól... Személyi igazolvány      A következô csalódás akkor éri ebünket, ha csodával határos módon visszatalálna a kiindulási pontra: a gazdáját ugyanis nem találja ott! Hiszen kinek is jutna eszébe egy helyben állni és várni, amikor észrevette kedvence elt?nését? Ez az a pillanat, amikor a csalódott kutya fogja magát és hazamegy ? ha elég közel van lakhelyéhez. Csakhogy a legtöbb ilyen elt?nés nem az otthonunk közvetlen közelében, hanem nagyobb távolságra, kirándulás, nyaralás során következik be, ahol az egyetlen támpontot az a hely jelenti, ahol utoljára látta a gazdáját. Fontos tehát, hogy ha a kutyának nyoma veszett, ne hagyjuk el azonnal a helyszínt. A nyomába aligha érnénk, hiszen sokkal gyorsabban mozog, mint az ember, viszont csökkentjük az esélyt arra, hogy ô találjon vissza hozzánk. Próbáljuk elôbb füttyel, szólongatással a helyes irányba csalogatni! Amennyiben másik kutya is van velünk, szólaltassuk meg: ha a tekergô felfigyel az ismerôs hangra, feltehetô, hogy visszafordul megnézni, miért ugat a barátja. Ha nem vagyunk egyedül, a csoportnak érdemes kettészakadni: míg egyikünk helyben maradva ôrt áll, addig a társaság többi tagja az elbitangolt jószág keresésére indul.      Az ilyen alkalmakkor sorsdöntô lehet, ha a kutya jelzést visel. Alapszabály, hogy nyakörv nélkül sohase lépjen a kutya az utcára, s ez különösen érvényes utazás során. A nyakörvön lehetôleg jól látható módon helyezzük el a címet, telefonszámot tartalmazó bilétát. A modern, mikrochipes jelölés elônye, hogy nem távolítható el a kutyáról, önmagában azonban nem sokat ér, ugyanis csak megfelelô m?szer birtokában olvasható le, ilyen pedig, ugye, általában nincs az ember zsebében. A mikrochipes ebet m?szer nélkül nem lehet megkülönböztetni a ?valódi? kóbor állattól, míg a nyakörvvel ellátott kutyán messzirôl látszik, hogy gazdája van! Járt utat a járatlanért...      A falusi kutya, amely a kerítés alatt kapart lyukon át engedély nélküli eltávozásra megy, s apránként deríti fel a környéket, sohasem téved el. Számára valóban nyitott könyv a táj: ismer minden bokrot, minden kapufélfát, messzirôl felismeri a szomszédok csaholását, s nyomában valóban ott marad a szagokból készült ösvény. Hogy néha mégis örökre elt?nik, annak okozója nem a tájékozódási képesség hiánya, hanem részint a m?utak közelsége, részint pedig a vadásszenvedély.      Míg a csekély forgalmú falusi utcákon a közlekedésben járatlan kutya is viszonylagos biztonságban közlekedhet, addig megfordul a helyzet, amint az országúthoz, esetleg vasúthoz ér. Szemben a városi ebbel, akire a gazdájával együtt tett rendszeres séták során így vagy úgy, de ragad valami a közlekedési szabályok ismeretébôl, a vidéki kutyának nincs alkalma lassanként hozzászokni az utak dübörgô szörnyeihez. Azok az idôsebb, gyakorlott tekergôk, akik óvatosan körülnézegetve lépnek a veszélyes zónába, rutinosan kerülve el a száguldó járm?veket, többszörös rostán maradtak fenn ? ám se szeri, se száma a zöldfül? kutyasihedereknek, akik gondolkodás nélkül, vaktában vágnak neki az aszfaltnak, s gyakran látni összetört, véráztatta tetemeiket az árok szélén.      Amíg csak szomszédolni jár a házôrzô, addig nincs nagy baj, legfeljebb a környezô kutyalányok gazdái dühöngenek a nem várt gyermekáldás miatt. Ám ha az eb már rákapott a csavargásra, ritkán áll meg a következô portánál, s ha a határba vagy az erdôbe téved, hamar felébred benne a ragadozó. Magam is ismertem olyan kutyát, aki odahaza a világ minden kincséért sem nyúlt volna a baromfiudvar lakóihoz, ám titkos portyáiról rendszeresen elejtett nyulak és fácánok maradványaival tért haza, s a környékbeli vadászok csak a gazdája iránti tiszteletbôl érték be a fenyegetôzéssel. Ez a kímélet azonban ritka: a vadásznak kötelessége kilôni a kóborló ebet. Az is megesik, hogy a négylábú orvvadász kétlábú ?kollégájának? esik áldozatul: a vadnak állított dróthurok a kutyának sem kegyelmez. Lassie nem tér haza?      Aki sok elveszett kutya keresésében részt vett már, annak bizonyára felt?nt, hogy bizonyos fajták nagyobb arányban képviseltetik magukat közöttük. A leggyakoribb elcsavargók közé tartoznak a szánhúzó fajták, ami nem is meglepô. Ne feledjük: ezeknek a kutyáknak az ôsei még zavartalanul élték félvad életüket a kristálytiszta hómezôkön, amikor az európai fajták már a városi lakásokban szenderegték át napjaikat, párnájuk alatt a ?kutyabôrükkel?. A vadászkutyák ? különösen a vizslák és kopók ? szintén könnyen megfeledkeznek a világról, ha izgalmas illatokban bôvelkedô, átkutatásra érdemes terep tárul elébük. Egészen más ok, nevezetesen az unalom készteti csavargásra a kerti magányra ítélt juhászkutyákat. Ezek az ebek igénylik a folyamatos együttm?ködést, közös tevékenységet, s ha nincs ki foglalkoztassa ôket, hát keresnek maguknak szórakozást. A világirodalom leghíresebb csavargó kutyája maga a nagy Lassie. Eric Knight csodálatos kutyaregényének hôsérôl úgy vonult be a köztudatba, mint a hazatalálás szimbóluma, hiszen 400 mérföldnyi távolságból is visszatalált gazdájához. Ám aki szakértô szemmel olvassa a regényt, annak nem kerüli el a figyelmét az eset elôzménye: nevezetesen az, hogy a pompás skót juhászkutya minden nap az iskola elôtt várta kis gazdáját ? vagyis rendszeresen engedély nélkül távozott hazulról! A fajta ismerôi jól tudják, hogy a collie-tól máig sem idegen a csavargás ? és a mesébe illô viszontlátás, bizony, gyakran elmarad. Mirtse Áron Különös ismertetôjel      Sz. Zoltán barátom öreg ír szettere, Szöveti nagy szoknyavadász hírében állt. Nemegyszer megesett, hogy séta közben otthagyott csapot-papot, magasra tartott farokzászlót lengetve elindult egy szukanyomon, majd meglepô távolságból érkezett a telefonhívás, hogy megtalálták. Zoli fel volt készülve az ilyen esetekre, s kedvence nyakába kis csengôt akasztott. Amikor megkérdeztük, miért, így válaszolt: ?Ha elindulok megkeresni a kutyámat és megkérdezem a járókelôket, nem láttak-e egy hosszúszôr?, mahagónivörös vizslát, tétován ingatják a fejüket. De ha azt kérdezem, nem láttak-e egy kutyát csengôvel a nyakában ? na, azt tudni fogják!? Mindenkivel megtörténhet!      Öreg barátomat, Szárhegyaljai Hasszán Brennert e lap olvasói már korábban megismerhették. Az igazat megvallva egyszer még ezzel a rendkívüli egyéniséggel is megesett, hogy elveszett ? igaz, csupán néhány percre.      Tombolt a nyár, s ilyenkor a déli sétát oly rövidre szabtuk, amilyenre csak lehetett ? meleg bundájában az öreg berni még így is le-lemaradozott. Ez alkalommal egyébként is sietôs volt az utam, vásárolnom is kellett volna, s nem figyeltem oda, amikor a szokott útról letérve a piac felé vettem az irányt. Amikor rádöbbentem, hogy kísérôm nincs mögöttem, rögvest szélnek eresztettem a jól ismert füttyjelet, de hiába. Rövid várakozás után hazasiettem, feltételezve, hogy az öreg kutya rutinos módon hazatért, amikor nyomomat vesztette ? ám nem találtam az ajtó elôtt.      Ekkor már valóban megijedtem, és visszaloholtam oda, ahol elveszítettük egymást, és megpillantottam Brennert, amint határozott léptekkel üget visszafelé a Moszkva tér irányából.      Arrafelé volt a munkahelyem, ahová minden reggel magammal vittem, így hirtelen gyanakodni kezdtem. Sejtelmem másnap igazolódott be, amikor munkatársaim azzal fogadtak: ?Itt járt tegnap a kutyád! Berobogott, megcsóválta a farkát, körbeszimatolta az asztalodat, majd amikor látta, hogy nem vagy itt, sarkon fordult és elviharzott...?